Két hét van hátra a Ferrari idei F1-es autójának leleplezéséig, ami nemcsak az új versenygép megjelenése miatt lesz érdekes, hanem a csapat legújabb üdvöskéje, Sebastian Vettel ferraris debütálása miatt is.

Nem egyszerű dolog a Ferrari pilótájának lenni. Miközben a világon szinte minden autóversenyzői karrierbe kezdő kisfiú álma, hogy egy nap majd a Formula-1-ben a vörös autókat vezeti, csak amikor már átlépte a maranellói főhadiszállás bejáratát, akkor tudatosul a szerencsésben, mivel is jár a Ferrari történelem részévé válni, felelősséget vállalni azért, hogy már nem csak magáért versenyez az ember, hanem egy fanatikus nemzetért. A legpatinásabb múlttal rendelkező sportmárka régi ikonikus alakjai képek formájában figyelnek a falakról, az ágaskodó paripával fémjelzett, csillogó versenygépekből és trófeákból sugárzó történelmi, hősi szellem nemcsak a szenvedélyt, de a hagyománynak való megfelelés, a sikeresség terhét is rányomja bármely versenyzőre. (És akkor a tifosi, a média, a csapatvezetés elvárásairól nem beszéltünk.)

Sebastian Vettel ebbe a szentélybe lépett be, talán a legjobbkor. Még akkor is, ha épp a Ferrari egyik legzűrzavarosabb időszakában csatlakozik a csapathoz. Innen csak felfelé vezethet az út, hisz a Red Bull-os sikersztorija után bekövetkezett tavalyi mélyrepülés Daniel Ricciardo csapaton belüli győzelmével megfejelve sokakban kérdőjeleket ébresztett a német zsenialitását illetően. Vettel tényleg van olyan jó, mint Alonso vagy Hamilton? A választ csak az idő adja meg a kérdésre. Mondhatjuk a négyszeres bajnokra, hogy a bajban nem tartott ki patronálói mellett, és a megfutamodást választotta, ha nem tudnánk, hogy mire vállalkozik... Vettelnek valószínűleg fontosabb az önigazolás, mint a benne kétkedők véleménye, és a legnagyobb dolog, amit tehet, hogy megpróbálja azt, ami csak példaképének, Michael Schumachernek sikerült eddig. A legmélyebb pontról visszahozni a Scuderiát. Még ha a totális személyi változások eredményességében nem is lehetünk olyan biztosak, mint a Jean Todt-Ross Brawn éra idején. Ez a kihívás. Ha sikerül, Isten lesz, ha nem… csak egy bajnok a többi közül.

A 27 éves német azonban hisz a dologban, és nem kell ahhoz Vettel pártinak lenni valakinek, hogy tisztelje ezért. És azért, hogy felvállalja azt a munkát, amibe a még mindig csak kétszeres bajnok fenomén, Fernando Alonso képletesen szólva beleőszült. Sebastianban is megvan a nagy bajnokok azon sajátossága, hogyan képesek teljes vállszélességgel maguk mögé állítani egy egész csapatot. És a Ferrarinak kimondva-kimondatlanul ez kellett a távolabbi jövőre nézve. Bár a 2015-ös Ferrari modellt már most katasztrófálisnak sejtetik, ez inkább csak egy amolyan önvédelem lehet a nyilvánosság előtt, és egyben Vettel tehermentesítése a hirtelen ránehezedő nyomás alól. Jó fogás, mert senki sem fog meglepődni azon, ha ez az újabb átmeneti év - tele új, „egymással is csak ismerkedő” szakemberekkel - nem hozza meg azonnal gyümölcsét. Ha meg véletlenül másképp alakul, az egyenesen győzelemnek számít. Új csapatvezető (Maurizio Arrivabene) ide, új elnök (Sergio Marchionne) oda, James Allison technikai igazgató, egyben kiváló tervező már bizonyította zsenialitását. És ki tudja, milyen lesz Maranellóba való visszatérése utáni első „saját Ferrarija”? A motorfejlesztés pedig? Ha a Renault-nak sikerült előrelépnie, a Ferrari is közelebb kerülhet a még idén elérhetetlennek vélt Mercedeshez.

Vettel azonban hála Istennek nem újságírói fejjel gondolkodik, nem a bizonytalan struktúrán és kérdőjeleken töri a fejét, hanem már most a maximumot hozza ki a helyzetből. És lépéselőnyben jár! Legalább is Kimi Raikkönennel szemben mindenképp. Mégpedig azzal, hogy azonnal elkezdett nyelvet tanulni és szó szerint olaszosodni. A Ferrari az Ferrari, az itáliai pedig olyan nép, aki igazán hálás tud lenni, ha egy külföldi az anyanyelvén szól hozzá. Pláne a saját pilótájuk! Legyen az a garázsban, a maranellói konyhán, egy olaszországi médiaeseményen vagy épp a pódiumon! Annak idején nem véletlenül tartott jó ideig Michael Schumacher elfogadása a hazainak érzett, hihetetlen emocionális karakterrel, lelkesedéssel bíró, a tifosi által imádott Jean Alesi után. Igaz, Schumacher már első ferraris évében, 1996-ban hozott három nem várt győzelmet, az év eleji autóbemutatókon nem volt képes pár olasz mondatot kipréselni magából a tisztelt publikum előtt. Ez is számít. Az akkori csapattárs, Eddie Irvine hamarabb vette a lapot, Milánóba költözött és megtanulta a nyelvet, amellett igen sok barátot szerzett. Ráadásul a bohém észak-ír hiába volt relatíve távol Schumacher eredményeitől, a kerpeni versenyő szerencsétlen, lábtöréssel végződő silverstone-i balesete után majdnem mégis ő csípte meg a Ferrari húsz éven át tartó nyeretlenségi szériáját követő első vb címet 1999-ben. Aztán ugyan jött a „Michael-korszak”, és egy Schumacher kaliberű szuperklasszist nem lehetett kötelezni az olasz tanulásra, végül valamiért még is megtette, amit elvártak tőle.

Apróság, de Vettel számára ez magától értetődő lépés volt. A Red Bull négyszeres bajnoka szerényebb, alázatosabb és egyszerre lazább személyiség (mint a korai Schumacher), és az elkötelezettsége, motiváltsága már most arra enged következtetni, hogy épp az „apróságokra”, látszatra nem adó Raikkönennek Alonso után új társa és barátja mellett sem lesz egyszerű a helyzete. Mert ő más karakter… Még ha papíron a finn mellett is szól a teljes 2014-es év munkája, amit az autó vezethetőségével adódó problémáinak megoldására szentelt a csapat, és abban is biztosak lehetünk, hogy ha az elnökség nem látta volna Kimiben a feltámadás esélyét, ugyanúgy eltávolították volna Maranellóból, ahogy megtették azt már máskor is, és mostanában másokkal is. Raikkönen azonban marad, nem felejtett el vezetni. Azt viszont ne gondoljuk, hogy Vettel újfiúként, az új autó megalkotásában kevésbé érintettként nagy hátrányban lesz, hisz többé-kevésbé a német is hasonló gondokkal küzdött tavaly, mint Kimi. Vajon ez is amolyan Hamilton-Rosberg barátság lesz? Lehet, hogy az apróságokon fog múlni...

/formula/